Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A nyomkövetés alapjai 7.

2009.03.04

Az előző részben olyan apróságok áttárgyalását ígértem, amelyek a nyomkövetés egészét nem nagy, csak kis mértékben befolyásolják, az eredményességet azonban nagyban befolyásolják.

Számtalanszor hallhatjuk magukat igen képzett és öntudatos kutyásnak tartó emberektől, hogy ők nem a vizsgára képzik kutyájukat. Nos, tetszik, v. nem tetszik, a vizsgákat azért találták ki, hogy a munkakutyafajták teljesítményét objektív bírálati szempontok alapján meg lehessen ítélni. A vizsgaszabályzatot hosszú évtizedek óta formálják nálam sokkal okosabb emberek, én és a többi kutyás azért dolgozunk, hogy a különböző vizsgafokozatokon megfeleljünk a követelményeknek, melyeket a szabályzat állít, és ha egy vizsgán egy kutyájával szereplő sporttárs „megfelelő” minősítést ér el, akkor a nevéből adódóan az a munka azon a napon megfelelő volt, a követelményeknek, és ezért gratulálni kell a teljesítményéhez. Aki pedig nem áll fel vizsgázni a kutyájával, az lehetőleg ne jártassa a száját, mert az igazi oka annak az, hogy vagy ő, vagy a kutya nem alkalmas a vizsgakövetelmények „megfelelő” minősítésére sem. Ez a kis kitérő azért volt fontos, mert az ígért apróságok a vizsga minősítését nagyban befolyásolják. Ezen apróságok egyike sem öncélú, mindegyiknek nagyon fontos szerepe van a pontos és „hasznos” kivitelezés szempontjából. Annál is inkább fontosak, mert apró hibákért megfelelő pontszámok levonása jár, (meg van határozva, hogy miért mennyi) és sok apró hibáért egy-két minősítéssel is alacsonyabb adható. Ez nem baj, ha „kitűnő” munkát mutatunk be, (bár akkor is kár érte) mert még sikeres a szereplésünk, de az alacsonyabb minősítéseknél sikertelen vizsgával végződhet.

Az első ilyen apróság a felszerelésünk. A szabályzat szerint részletesen le van írva, milyen felszerelést használhatunk az egyes vizsga ágazatokon, ettől eltérni nem lehet. Tehát fontos, hogy a szabályzat szerinti felszerelést válasszuk már a kezdetektől, hogy kutyánk ebbe szokjon. Én, mivel már 8-10 hetes kortól kezdem a nyomkövetés tanítását, nem szoktam hámot használni, mert a kölyök és fiatal kutyánál nem tudom megoldani a méret problémákat, mire megnő, a bekapcsoló reflexeket már kialakítottam, ezeken nem változtatok. Tehát egysoros lánc nyakörvet használok, mindig olyat, ami egy fél számmal nagyobb, mint a rendes méret lenne. Ez fontos, mert én nem szoktam beléptetni a kutya mellső lábát indulás előtt a pórázba. Azért nem, mert a mostani szabályzat ezt engedi, de ez nem biztos, hogy holnap is így lesz. Sokkal jobbnak tartom, ha a kutya megtanulja átlépkedni a pórázt.(Ebben rutint szerezhet a kikötés gyakorlásánál a kutyaisiben pl.). Ez a „tudomány akkor is hasznos lehet a kutyának, amikor pl. kis kör megtételével ellenőriz a nyomon, ha át tud lépkedni, sose tekeredik a lábára a póráz.

Tehát a kezdetektől laza nyakörv van a kutyuson. A következő felszerelési tárgy a póráz. Nálam a nyomkövető póráz 11.5m-es. Azért ilyen hosszú, mert kb. fél méter elmegy a karabiner csomójára, és a kutya kiengedésekor mindig marad a kezemben egy fél méteres darab. Ez a pórázfogási módszerem miatt van. A póráz anyaga 8mm-es kissé merev vitorlás v. hegymászó kötél. Ez azért jó, mert ha mégis rosszul lépkedne át a kutyus pl. egy kiskörnél, a merev kötél nem tud körben a lábára simulni, és ha fellazul egy pillanatra, jó eséllyel leesik a kutya lábáról. A pórázon egy viszonylag súlyos karabiner van, hogy súlyánál fogva a laza nyakörvet elforgatva mindig visszatérjen a talajhoz legközelebbi állásba beavatkozás nélkül.

A megfelelő felszerelés kiválasztása után nézzük az indítást.

Az indítás előtt a felöltöztetett kutyával a bíróhoz lépünk, bemutatkozunk, bemutatjuk a társunkat is (a kutyust!), és jelentjük, hogy a kutyánk a talált tárgyat jelzi v. apportozza. A jelzés módját nem mondjuk, elég az, hogy jelzi.

A szimatkatlant egy kis tábla, polgári nevén katlanjelző jelöli. Én nem használok állandó katlanjelzőt, mert a kutya hozzá szokhat. Mindig mást használok jelzőnek (letört bot, odarugdosott v. ott talált szemét, stb.), így a kutya ahhoz szokik, hogy nem kell foglalkozni semmivel, a nyom ott kezdődik, ahonnan a gazdi indít, függetlenül a környéken található tárgyaktól. A szabályos indítás úgy néz ki, hogy a szimatkatlan előtt 1-1.5 m-re a felöltöztetett kutyát leültetjük, majd a bíró utasítására a szokott vezényszóval indítjuk. A gyakorlásoknál már a „darabolt” nyomok gyakorlásakor szoktathatjuk a kutyát ehhez az indítási formulához ügyelve arra, hogy ez a kis engedelmes gyakorlat az elején ne menjen a kedv rovására.

Ha azt látnánk, hogy kutyánk felületesen veszi fel a szagot induláskor, néhányszor ferdén indítsuk a szárra, ha nem elég figyelmes, eltéved.

Az indulás után ki kell engednünk a kutyát 10 m-re a pórázon. A pórázon való mozgást úgy kell elképzelnünk, ahogy a hegymászók mozognak a biztosító kötélen. Tehát ha nem teljes pórázhosszon dolgozunk, a póráz teljesen ki van fektetve és a kutya távolodása v. a mi közeledésünkkor mi mozgunk, „csúszunk” a pórázon úgy, hogy a kutya mindig ugyanolyan feszességet érezzen.

Következő tanulni való a póráz tartása. Én derékmagasságban tartom a pórázt, hogy ne zavarja a kutyát (genitális zónához érhet, ha felemelem jobban). A bal oldalamon futó pórázt bal kézzel tartom úgy, hogy a behajlított laza tenyeremben fut, a mutató és hüvelykujjam a fék. Ez az a műszer, amelyben érzékelem a kutya tempóváltozásait, ehhez igazítom a haladási sebességemet. A jobb kezem mutató és középső ujját a bal előtt kb. fél m-re ráakasztom a pórázra, mint egy rugalmas szíjfeszítő. Ha talajegyenetlenség, nagyobb göröngy, pillanatnyi botlás történik, a szíjfeszítő gondoskodik az állandó feszességről és a rántásmentes vezetésről.

A 10 m-t, amíg a kutya halad, be kell tartanunk, csak akkor mehetünk közelebb ennél, ha a kutya tárgyat jelez, vagy ha feladtuk (a kutya nem adja fel, ha jól tanítjuk). A tárgy jelzésekor letesszük a pórázt a földre (nem eldobjuk!), és a kutyához lépünk. Első dolgunk az, hogy meggyőződjünk arról, tényleg jó tárgyat találtunk. Ez azért fontos, mert téves jelzésnél (idegen tárgy v. tárgy nélküli jelzés) kiadott dicséret nagyon káros lehet, rögzíthet egy helytelen cselekvést. Ha megfelelő tárgyat talált, első dolgunk, hogy megdicsérjük a kutyát jó alaposan. Egy estleges rendezvény miatt nem kell feszélyeznünk magunkat, egy egészséges szemléletű bíró örül, ha a gazdi imádja a kutyát, esetleg szól, hogy sok volt kissé. Természetesen csak annyit, amennyit gyakorláskor, különben mi zavarhatjuk meg a kutyát túlzott érzelemkitörésünkkel. Ezután felvesszük a tárgyat és felmutatjuk a bírónak, hogy láthassa, találtunk valamit. Ezután eltesszük a tárgyat, majd a bíró jelzésére a szokott módon továbbküldjük a kutyát.

A töréseknél két követési mód között választhatunk, az alkalom döntheti el, mikor melyiket alkalmazzuk, ezért mindkettőt gyakorolni kell. Az első módozat az, amikor simán követjük kutyánkat a törésben, ezt használjuk általában. Ha kutyánk erős tempóban halad, jobb, ha „kilegyezünk” a törésnél. Ez azt jelenti, hogy a töréssel ellentétes irányban a törés végrehajtásakor gyors ütemben kitérünk azért, hogy az erősen húzó kutyát ne húzzuk oldalirányban le a nyomról. Az utolsó tárgynál, miután felvettük, ültetjük a kutyát, majd a bíróhoz lépünk (kutya lábnál), és bemutatjuk neki a talált tárgyakat. Ezután meghallgatjuk az értékelést, miközben az utolsó tárgy a kezünkben van végig. Amikor az értékelés végéhez értünk, a kézfogás után a szokott módon játék következik a tárggyal. A végső ceremóniát is fokozatosan gyakorolnunk kell, de nem mehet a hangulat rovására.

Még egy fontos apróság. A munka közben a kutyához elvileg nem lehet beszélni, csak tárgynál és az indítási vezényszónál. Viszont hosszabb nyomoknál nem árt néha egy bíztató „Keresd!” vezényszó, lehet hogy a bíró szóvá teszi, de az eredményesség szempontjából nélkülözhetetlen, esetleg elbizonytalanodó kutyánkat a sikertelenségtől mentheti meg. Mérlegeljünk mindig, a végső elszámolásnál egy-két pont vagy a kudarc?